Csillagöböl

Valaha, gyerekként, sokszor gondolkodtam azon, vajon az utca aszfaltjának repedéseiből kibúvó gyomok – melyek soha nem jutottak el persze a kinövésnek abba az állapotába, hogy felismerhetőek, megnevezhetőek, fűként vagy pitypangként létezőek lehessenek –, szóval azok a zöld szálacskák, amik előtörtek a földet fedő réteg rései alól, vajon honnan jönnek, mennyien vannak, odalent maradt-e több is belőlük, vagy csak a megnevezhetetlen erejű véletlen kegye, valami kiszámíthatatlan, szeszélyes, körülmény nélküli esetlegesség adományai? Évtizedekkel később, Rilkét olvasva jutott ismét eszembe a kérdés, némi megelégedettséggel és megnyugvással, hogy a választ más sem tudja, amikor ezt találtam: „Újra meg újra úgy tetszik, a természet mit sem tud róla, hogy mi megműveljük, s erőinek egy kis részét félénken igénybe vesszük. Néhol fokozzuk termékenységét, másutt városaink kövezetével fojtjuk el csodálatos tavaszait, melyek már kisarjadóban voltak a televényből.” A 120 éve írott sorokat magába foglaló tanulmány az észak-német, worpswedei művésztelep szecessziós-misztikus művészeinek valamelyik kiállítását vezette be, s Rilke a tájfestészet kapcsán ebben írta le a legdöbbenetesebb mondatokat is, melyeket nem először mormolok elő, s amelyek mindannyiszor eszembe jutnak, ha táj-gyanús-képet látok: „Egyedül lenni egy halott emberrel távolról sem akkora kiszolgáltatottság, mint egyedül lenni a fákkal. Bármily titokzatos legyen is a halál, sokkal titokzatosabb az olyan élet, amely nem a mi életünk, amelyben nem vehetünk részt...”

Nagyjából ugyanebben az időben a gyenge színészből zseniális fotográfussá lett francia Eugène Atget a párizsi Luxembourg-kertben, a versailles-i palota parkjában és egyebütt egyrészt dokumentációs céllal, másrészt, s ez most talán fontosabb, térből kimetszett, önnönmagukat meghatározni kész és alkalmas helyeket fényképezett sejtelmes, derengő lírával – ember nélkül.

A helyek a halálos üresség geometriájának elvei szerint szerkesztődtek, Rilkének egyszerre ellentmondva és szavaira híven rímelve; úgy rémlik, Atget sem halott emberrel, sem fákkal nem akart együtt lenni, vagyis mégis és igen: hűlt helyükkel...

Hűlt, hideg helyükkel.

Werner Heisenberg szerint „A természet (...) kivonja magát a szemléletes fogalmakkal való pontos leírás alól ama elkerülhetetlen zavaró hatások miatt, amelyek minden megfigyeléssel együtt járnak. Míg tehát minden természetvizsgálat eredeti célja az volt, a természetet úgy írják le, amilyen az önmagában véve, vagyis amilyen a mi beavatkozásunk, a mi megfigyelésünk nélkül lenne, addig most rájövünk arra, hogy éppen azt a célt nem lehet elérni. (...) Csak a megfigyelés módja fogja eldönteni, hogy a természet milyen vonásait határozzuk meg, és melyek mosódnak el megfigyelésünk következtében.”

Szalontai Ábel természet-megfigyelése – nem csak a fentiek miatt, de von haus aus – abszurd, a természetesből kivonja a nem természetest és kvintesszenciaként tálalja, természetesen.

És az az érzésem, éppen ezért nem fals analógia Atget iménti említése: habár a valaha volt francia mester tervezett-épített tereket, utca részleteket fotografált valami univerzálisan jeges spleennel bevont objektívjén keresztül, úgy látom, jelenünk mestere, Szalontai Ábel ugyanezt a réteget füstöltette-páráztatta kamerájának lencséjére.

Zavarba ejtő a kiállítás: olyan titok megfejtését is ígérheti, mely – legalábbis számomra – fölfejthetetlen rejtély volt mindig is, és hogy rossz érzésemet azonnal előre is vetítsem, az marad ezután is. Az enigma lényege, hogy vajon a fényképezés processzusa, s maga az elkészült fotográfia hordoz-e valamit tematikáján, technikáján, stiláris jegyein és „idején” túl arról, ami már csak metafizikailag fogalmazható meg, valami olyasmit, ami filozófiára, ebben az esetben a képek felét illetően egészen biztos vagy és sőt: teológiára utalhatna, kititrálhatóak-e jegyek és jelek, amelyek „magasabb” értelemmel rendelkezhetnek? Vagy, másképpen fogalmazva, hihetünk-e abban, hogy a fotográfiának, pontosabban a művi leképezésnek is van teleológiai értelme vagy visszafelé, belehatolhat-e a fényképezés az isteni színjátékba...? Valószínűleg nem, legfeljebb csak dokumentálhatja, mert hogy éppen ez a lényege, még akkor is, ha költőileg és a fenségesség igézetében másra is gondolhatnánk, főleg, mert arra bíztatnak.

Hideg távolságtartás – és a szavak, pontosabban a képek a falakon minden értelmükben így jelennek meg –, melynek révén nem üveggolyót, de ablakot kapunk, némiképp zúzmarásat, de mindenképp távolra tekintőt.

Hajdu István