Szalontai Ábel

HU EN

Csillagöböl

Csillagöböl / Starry Bay
Végig kell mennem a vándorúton
A végtelen hosszú tejúton
Csillagtengerben egy csillagot lelni
Csillagöbölben megpihenni
Pintér Gábor verse

2021. június 9. – 2021. augusztus 8.


kurátor
Gellér Judit


Capa Központ – Project Room

A kiállítás ingyenesen megtekinthető:
Kedd – péntek 14 és 19 óra között
Szombat – vasárnap 11 és 19 óra között
Hétfőn és ünnepnapokon zárva.

Google Maps

A kiállítás

Valaha, gyerekként, sokszor gondolkodtam azon, vajon az utca aszfaltjának repedéseiből kibúvó gyomok – melyek soha nem jutottak el persze a kinövésnek abba az állapotába, hogy felismerhetőek, megnevezhetőek, fűként vagy pitypangként létezőek lehessenek –, szóval azok a zöld szálacskák, amik előtörtek a földet fedő réteg rései alól, vajon honnan jönnek, mennyien vannak, odalent maradt-e több is belőlük, vagy csak a megnevezhetetlen erejű véletlen kegye, valami kiszámíthatatlan, szeszélyes, körülmény nélküli esetlegesség adományai? Évtizedekkel később, Rilkét olvasva jutott ismét eszembe a kérdés, némi megelégedettséggel és megnyugvással, hogy a választ más sem tudja, amikor ezt találtam: „Újra meg újra úgy tetszik, a természet mit sem tud róla, hogy mi megműveljük, s erőinek egy kis részét félénken igénybe vesszük. Néhol fokozzuk termékenységét, másutt városaink kövezetével fojtjuk el csodálatos tavaszait, melyek már kisarjadóban voltak a televényből.” A 120 éve írott sorokat magába foglaló tanulmány az észak-német, worpswedei művésztelep szecessziós-misztikus művészeinek valamelyik kiállítását vezette be, s Rilke a tájfestészet kapcsán ebben írta le a legdöbbenetesebb mondatokat is, melyeket nem először mormolok elő, s amelyek mindannyiszor eszembe jutnak, ha táj-gyanús-képet látok: „Egyedül lenni egy halott emberrel távolról sem akkora kiszolgáltatottság, mint egyedül lenni a fákkal. Bármily titokzatos legyen is a halál, sokkal titokzatosabb az olyan élet, amely nem a mi életünk, amelyben nem vehetünk részt...”

Nagyjából ugyanebben az időben a gyenge színészből zseniális fotográfussá lett francia Eugène Atget a párizsi Luxembourg-kertben, a versailles-i palota parkjában és egyebütt egyrészt dokumentációs céllal, másrészt, s ez most talán fontosabb, térből kimetszett, önnönmagukat meghatározni kész és alkalmas helyeket fényképezett sejtelmes, derengő lírával – ember nélkül.

A helyek a halálos üresség geometriájának elvei szerint szerkesztődtek, Rilkének egyszerre ellentmondva és szavaira híven rímelve; úgy rémlik, Atget sem halott emberrel, sem fákkal nem akart együtt lenni, vagyis mégis és igen: hűlt helyükkel...

Hűlt, hideg helyükkel.

Werner Heisenberg szerint „A természet (...) kivonja magát a szemléletes fogalmakkal való pontos leírás alól ama elkerülhetetlen zavaró hatások miatt, amelyek minden megfigyeléssel együtt járnak. Míg tehát minden természetvizsgálat eredeti célja az volt, a természetet úgy írják le, amilyen az önmagában véve, vagyis amilyen a mi beavatkozásunk, a mi megfigyelésünk nélkül lenne, addig most rájövünk arra, hogy éppen azt a célt nem lehet elérni. (...) Csak a megfigyelés módja fogja eldönteni, hogy a természet milyen vonásait határozzuk meg, és melyek mosódnak el megfigyelésünk következtében.”

Szalontai Ábel természet-megfigyelése – nem csak a fentiek miatt, de von haus aus – abszurd, a természetesből kivonja a nem természetest és kvintesszenciaként tálalja, természetesen.

És az az érzésem, éppen ezért nem fals analógia Atget iménti említése: habár a valaha volt francia mester tervezett-épített tereket, utca részleteket fotografált valami univerzálisan jeges spleennel bevont objektívjén keresztül, úgy látom, jelenünk mestere, Szalontai Ábel ugyanezt a réteget füstöltette-páráztatta kamerájának lencséjére.

Zavarba ejtő a kiállítás: olyan titok megfejtését is ígérheti, mely – legalábbis számomra – fölfejthetetlen rejtély volt mindig is, és hogy rossz érzésemet azonnal előre is vetítsem, az marad ezután is. Az enigma lényege, hogy vajon a fényképezés processzusa, s maga az elkészült fotográfia hordoz-e valamit tematikáján, technikáján, stiláris jegyein és „idején” túl arról, ami már csak metafizikailag fogalmazható meg, valami olyasmit, ami filozófiára, ebben az esetben a képek felét illetően egészen biztos vagy és sőt: teológiára utalhatna, kititrálhatóak-e jegyek és jelek, amelyek „magasabb” értelemmel rendelkezhetnek? Vagy, másképpen fogalmazva, hihetünk-e abban, hogy a fotográfiának, pontosabban a művi leképezésnek is van teleológiai értelme vagy visszafelé, belehatolhat-e a fényképezés az isteni színjátékba...? Valószínűleg nem, legfeljebb csak dokumentálhatja, mert hogy éppen ez a lényege, még akkor is, ha költőileg és a fenségesség igézetében másra is gondolhatnánk, főleg, mert arra bíztatnak.

Hideg távolságtartás – és a szavak, pontosabban a képek a falakon minden értelmükben így jelennek meg –, melynek révén nem üveggolyót, de ablakot kapunk, némiképp zúzmarásat, de mindenképp távolra tekintőt.

Hajdu István

Bevezető

Szalontai Ábel Csillagöböl című kiállítása egy évtizedek óta készülő fotósorozatból álló reprezentatív válogatás. A világítódobozokban installált képek és a rövid, mozgóképes alkotások a tengerek és a kikötők világát, az ott élők és az átutazók történeteit rajzolják ki. Szalontai a fotogén Izland, a zsúfolt kínai Sanghaj, török Isztambul, a népszerű görög Korfu, vagy épp a nyugalmas román Sulina partjainál éppúgy rálel a víz és a part találkozásának megragadó és megragadható eseményeire, mint a nagy ipar- és kikötővárosok, a lengyel Gdańsk, vagy az ír Dublin peremén.

A Csillagöböl Szalontai Ábel gyűjteménye. Elsimuló, fodrozódó, felcsapó, viharos hullámok. A horizont vonalát pásztázó tekintetek. Bóják, halászhálók, hajótestek. Várakozás a hajók kifutásához kedvező időjárási körülményekre. Matrózok, halászok szigetlakók, átutazók. A kikötő a találkozások és a búcsúzások, a megérkezések és az eltávolodások színhelye. Ködbe veszett, napsütötte, éjjeli, hófedte partok. Napszakoktól független, folyamatos mozgás.

A kikötő pihenő, stratégiai, hatalmi és gazdasági pont is egyben, helyszíne a csatáknak, a cseréknek, a kereskedelemnek. A hosszú utakról, messzi tájakról érkező hajók rakományai, nagyméretű, jellegtelen tárolókban és hordókban halmozódnak egymásra, egzotikus termékeket és terményeket rejtve. A hajók művészeti ábrázolásának több ezer éves hagyománya van az egyiptomi papiruszok hieroglifáitól kezdve a görög vázákra rajzolt gályákon, a reneszánsz mesterek festményein látható, koruk hajótípusairól adott szinte teljesen hiteles és pontos képeken át a fotográfiai megjelenésekig. Párhuzamosan ezzel, korunk kikötőiben az egykor festésekkel és faragásokkal díszített evezősök, a felfedezések és a gyarmatok megszerzése szolgálatában álló többárbócos karavellák helyét is átvették a súlyos-acélos hajótestek, óriás tenger- és óceánjárók. A hajózás aktusai a kikötőben, a partra szállással kezdődnek és érnek véget.

„A tenger közelében a horizontot vizsgálva, a kikötők zsúfolt vagy éppen elhagyott világában mindig azt tapasztalom, hogy ott minden a múltról szól. A jelen a megismételt múlt örök körforgása. Az emlékek itt nagyobb jelentőséget kapnak, a múlt fontosabb, mint a jövendő. A szigeteken pedig még inkább érzem az elfogadás – befogadás jelenlétét, talán azért, mert az ott élők emlékezetében benne van, hogy ők is jöttek valahonnan. A tengerparti menedékek, kikötők, a lelkek pihenőhelye, ami ott lassabban öregszik, mint a test” – vallja a képekről az alkotó.

Szalontai Ábel fényképei a víz végtelen vizuális bibliotékájának csupán egy szegletét mutathatják meg. Fényképei csendessége által keletkezik feszültség: a megannyi szimbólum, a horizont végtelensége, a kikötői élet apró mozzanatai teszik láthatóvá e láthatatlan történeteket.

Bio

Szalontai Ábel Balogh Rudolf-díjas fotográfus 1972-ben született Budapesten. Tanulmányait 1998-ban a Magyar Iparművészeti Egyetem vizuális kommunikáció szakán végezte. Az egyetemi éveket követően öt év szabadúszó fotográfusi munka után 2003-tól az egyetem fotográfia szakán műteremvezető, 2004-től tervezőtanár, 2006-tól a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Fotográfia szak vezetője, 2014-től a Média Intézet vezetője. 2013-ban szerzett doktori fokozatot, 2019-ben habilitált, jelenleg egyetemi docens.

Tagja volt a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának, a Fiatal Iparművészek Stúdiójának és a Magyar Fotóművészek Szövetségének. Munkáját ösztöndíjakkal – többek között 1997-1998 Pécsi József Fotóművészeti ösztöndíj, 2004 Andre Malraux-ösztöndíj, Nancy – támogatták és díjazták, 2015-ben Balogh Rudolf díjjal ismerték el. Számos nemzetközi szimpózium, workshop, kiállítás résztvevője és szervezője. Munkáit 1998-óta rendszeresen mutatja be egyéni és csoportos kiállításokon. Alkotói és oktatói munkájában a különböző jelenségek látványon keresztül történő feltárása foglalkoztatja, az együttműködésre épülő szabad gondolkodás képi és narratív összefüggéseit vizsgálja.

abelszalontai@gmail.com

Támogatók

alt5 alt5

Köszönet

Köszönet a kiállításban együttműködőknek: Sigrún Alba Sigurðardóttir, Kudász Gábor Arion, Csejdy Virág, Simone de Greef, Stuart Richardson, David Barreiro, Falvai Györgyi, Nagy Gabriella, Pálfalusi Attila, Gosztom Gergő

web Circumstances Creative Co.